1933-ban Straussler Miklós Angliában élő magyar mérnök megállapodott a csepeli Weiss Manfréd-gyárral, hogy az általa tervezett különleges járművek prototípusait ott készítik el. Ezek közé tartozott egy, a brit hadseregnek szánt terepjáró páncélgépkocsi. A csővázas, kéttengelyes, összkerék-meghajtású és -kormányzású jármű motorját a hátsó tengely felett helyezték el. A lengőtengelyek hárompontos felfüggesztése lehetővé tette, hogy az egy tengelyen lévő bal és jobb oldali kerek egymástól függetlenül mozogjanak fel és le, ami megkönnyítette a terepen való haladást. A kormányszerkezetet viszont bonyolulttá tette annak a követelménynek a kielégítése, hogy a hátsó tengely kormányzását csak akkor lehessen átkapcsolni az országúti menetben használatos mellsőtengely-kormányzásra, ha a hátsó kerekek menetirányban állnak. Az összkerék-meghajtást szintén ki lehetett kapcsolni. A terepről az országúti menetre való áttéréskor a jármű hagyományos gépkocsi módjára hátsókerék-meghajtással és mellsőkerék-kormányzással közlekedett. Ez csökkentette az üzemanyagfelhasználást és jelentősen könnyítette a vezetést. Az AC I (Armoured Car = páncélgépkocsi) elnevezésű jármű mozgóképes alváza, amelyet Angliába vittek, 1934-ben készült el. A Csepelen folyó munkálatokat a honvédség gépjármű-fejlesztéssel foglalkozó szakemberei is figyelemmel kísérték Felhívták a hadvezetés figyelmet az AC I. kiváló terepjáró tulajdonságaira, azonban a szabadalom hasznosításáról – főleg anyagi okokból – a magyar haderő ezekben az időkben kénytelen volt lemondani.
Az AC I-gyel szerzett gyártási és kísérleti tapasztaltok alapján Straussler mérnök és a Weiss Manfréd-gyár tervezőirodája megszerkesztette a továbbfejlesztett változatot, az AC II-t. A hűtőlevegő beáramlását a menetiránytól függetlenné tették. Ezáltal lehetővé vált a jármű hátsó páncéljának lezárása, ami lövésbiztonsági szempontból volt fontos. Az AC II-n egy „hátra” vezetőhelyet is kialakítottak, ami a felderítési célokra szánt páncélgépkocsik számára ekkor már követelmény volt Erre azért volt szükség, hogy a jármű hirtelen felbukkanó veszély esetén megfordulás nélkül azonnal irányt válthasson. A „hátra” vezetőteret a kormánykerék mellett minden, a vezetéshez szükséges műszerrel is ellátták. Az összkerék-meghajtás miatt a jármű vezetése a terepen igen nagy erőt igényelt.
Az AC II-ből 1935-ben két példány készült. Az egyik Nagy-Britanniába indult, a másik a gyárban maradt. A korszerű konstrukció, amely nem tehergépkocsi-alvázra épített félmegoldás, hanem eredetileg is katonai célokra tervezett jármű volt, elnyerte a magyar hadvezetés tetszését. Az alvázra a Haditechnikai Intézet útmutatása alapján a Weiss Manfréd-gyár konstruktőrei egy felépítményt terveztek. A páncéltestet 9-13 mm-es páncéllemezekből szegecselt kivitelben készítették. A törzs vonalvezetésének kialakítása rendkívül korszerű volt. A függőleges irányban befelé döntött oldalfalak, valamint a lejtős homlok- és hátlemezek révén a járműnek alig volt merőleges felülete, ami lövésbiztonsági szempontból igen előnyös volt. A két vezetőhelyet felefelé emelhető védőpáncéllal úgynevezett „vezetősisakkal” látták el. A szintén ferdesíkú páncéllemezekből kialakított kétszemélyes forgótoronyban egy 20 mm-es páncéltörő nehézpuska és egy 8 mm-es Gebauer géppuska kapott helyet.
Az eredményes próbák alapján a harcjárművet 1939 M Csaba felderítő páncélgépkocsi néven rendszeresítették a m. kir. Honvédégben. Mivel s fegyverkezési korlátások 1938-ban történt eltörlésével és a nagyarányú honvédségi fejlesztési program meghirdetésével mind a politikai, mind az pénzügyi akadályok elhárultak, a harcjárműből 61 darabot rendeltek felderítő alakulatok számára a Weiss Manfréd-gyártól. A sorozatpéldányokba az eredetileg alkalmazott 100 lóerős Weiss Manfréd motor helyett a honvédségi gépkocsikban általánosan használt 90 lóerős kölni Ford motor került.
A Csaba felderítő páncélgépkocsik sorozatgyártásának megindulását követően felmerült annak a gondolata, hogy a nagy területeken mozgó gépesített alakulatok harcának irányítására nagyobb teljesítményű rádiók beépítésével készüljön egy úgynevezett parancsnoki változat. A vezérkar előírásai szerint gyártási és rejtési okokból a parancsnoki kocsik a lehető legkisebb mértékben térhettek el a szabványos csatárjárművektől. Ezért a páncéltest, a motor, a meghajtás és a futómű változatlan maradt. A parancsoki járműbe egy, erre a célra kifejlesztett, R-4/a rádió került, amely távíróüzemben 100-150 km-re is forgalmazhatott, és minden honvédségi rádiókészülékkel összeköttetésbe léphetett. A jó adás-vételt egy rácsszertű tetőantenna biztosította. Az antennát forgalmazáskor 4 pneumatikusan működő tartóláb segítségével felemelték, menet közben pedig a torony tetejéig eresztették le. Így a jármű jóval mozgékonyabb és kevésbé feltűnő volt. Mivel a tartólábak lehetetlenné tették a hosszú csövű nehézpuska minden irányba való kilövését, a parancsnoki változat tetejére csak egy géppuskával felfegyverzett kisebb torony került.
Az 1940 júniusában megrendelt 32 darabos második Csaba-sorozatból 12 példány parancsnoki 20 pedig csatár változatban készült. A második sorozatba gyártott harcjárművekbe a vezetés megkönnyítő szervokormány került. Ezt idővel a korábbi gyártású páncélgépkocsikba is beépítették.
1941-ben a Honvédelmi Minisztérium újabb 70 Csabát rendelt. Ebből 42 lett volna a parancsnoki változat. Mivel a háború folyamán a hangsúly egyre inkább a harckocsigyártásra helyeződött, a megrendelt páncélgépkocsik építése elhúzódott. 1944 júliusában csak 6-6 parancsnoki, illetve csatárkocsi állt a Weiss Manfréd-gyárban rádióberendezések nélkül, pedig égetően szükség lett volna rájuk az 1943-ben felállított gyaloghadosztályok felderítő osztályainak felszereléséhez.
A Csabák az erdélyi bevonulástól kezdve a m. kir. Honvédség minden háborús megmozdulásában részt vettek. Egyes parancsnokok német és szovjet mintára páncélzatuk és fegyverzetük megerősítését követelték. Mások úgy vélekedtek, hogy a páncélgépkocsik feladata nem a harc megvívása, hanem ”látni, hallani, jelenten”. Ehhez viszont mozgékonyság és jó híradó összeköttetés kell, amelyekkel a Csabák rendelkeznek. A nehezebb fegyverzet és páncélzat pedig olyan feladatok végrehajttatására csábítja a parancsnokokat, amelyre a páncélgépkocsi adottságai miatt alkalmatlanok.
A magyarországi harcok után ez a kis, teljesen magyar szerkesztésű harcjármű véglegesen levonult a hadtörténelem színpadjáról. Utoljára az 1945-ös moszkvai hadizsákmány-kiállításon volt egy sérült példánya látható. Ennek sorsa azóta ismeretlen. Csak remélhetjük, hogy megvan még a kubinkai harckocsimúzeum raktárában, a még helyre nem állított harcjárművek között.
