(Zrínyi 105 és Zrínyi 75)
A II. világháború előtt kidolgozott német hadászati doktrína szerint a harckocsikat nem szétszórva a gyalogság támogatására, hanem seregtestekben összefogva gyors bekerítő hadműveletekre kell alkalmazni. A közvetlen tűztámogatás nélkül maradt gyalogság megsegítésére egy új harcjárműfajta jelenet meg a Wehrmachtban: a rohamlöveg. Ez egy harckocsialvázra épített, legalább 7,5 cm-es löveg volt, amelyet egy alacsony, zárt, páncélozott felépítményben helyeztek el. A költséges forgótoronyra nem volt szükség, hiszen a harcjárművel együtt haladó gyalogság oldalról és hátulról fedezte azt. A rohamlöveg feladata, hogy lánctalpain kövesse a terepen a rohamozó gyalogságot, és a legkritikusabb utolsó 100 m-en előre törve, páncélvédettsége biztonságból közvetlentűzzel semmisítse meg a tüzérségi előkészítés által el nem pusztított ellenséges tüzelőállásokat, amelyek megakadályozhatják a gyalogsági roham sikerét. A franciaországi hadjáratban kísérletképpen bevetett rohamlövegek olyan sikeresen működtek, hogy hamarosan elrendelték, hogy minden gyaloghadosztály állományába kerüljön egy rohamlövegosztály. 1942-től a keleti fronton egyre nagyobb számban jelentek meg a T–34 és KV típusú harckocsik. Az ezek elleni harcra az alacsony, mozgékony rohamlövegekben egyre inkább páncéltörő ágyúkat építettek, így hamarosan a páncélelhárítás egyik lehatásosabb fegyverévé váltak.
A magyar hadvezetés is figyelemmel kísérte a háború eseményeit, és a Honvédelmi Minisztérium 3/b. (gép- és harcjármű fejlesztési) osztálya 1942 júliusában javaslatot tett egy magyar rohamlöveg kifejlesztésére. Javaslatát a Magyarországon már gyártás alatt lévő Turán közepes harckocsira építette. Az elképzelés szerint az új harcjárműbe egy 10,5 cm-es löveget kell beépíteni, amely a nehéz Turán 7,5 cm-es ágyújánál nagyobb űrméretű, tehát mind repesz, mind romboló hatás tekintetében hatékonyabb. Lövegként rendelkezésre állt a magyar szerkesztésű és már gyártás alatt lévő 10,5 cm-es 1940 M tábori tarack, amely a Turán harckocsi alvázába beépítve valószínűvé teszi a típus sikeres és rövid idő alatti kikísérletezését.
A javaslatot elfogadták és egy mintakocsit rendeltek a Weiss Manfréd-művektől. A Zrínyi típusnévvel jelölt rohamlöveg prototípusa 1942 decemberében készült el. A Zrínyi alváza, futóműve, meghajtása, erőátviteli berendezése megegyezett a Turán harckocsiéval. A leglényegesebb eltérés az volt, hogy a forgótorony elmaradt, helyére egy mindössze 190 cm magas meredek falú, zárt felépítmény került, amelybe a vezető mellé, a homlokgéppuska helyére építették be a 1940 M 10,5 cm-es tarackot. A nagyobb oldalirányzási szög érdekében az alváz szélességét 40 cm-rel megnövelték. A harcjármű mellső lemezeit a szemből jövő tűz ellen 75 mm-vastagra tervezték. A próbák alatt a löveg hatékonyságát élő erő és tábori fedezékek ellen kiválónak, harckocsik ellen szükségképpen megfelelőnek ítélték. 6 lövés/perces tűzgyorsasága az osztott lőszer miatt elmaradt a harckocsikétól. Járműtechnikai értékelés szerint a Zrínyi a Turánhoz képest előnyösen változott. Fordulékonysága, stabilitása nőtt.
A sikeres próbák után a honvédség 40 darab Zrínyi rohamtarackot rendelt a Weiss Manfréd-gyártól. A lövegeket a MÁVAG diósgyőri löveggyára szállította.
Az új harcjárművet 40/43 Zrínyi rohamtarack néven rendszeresítették, és a tüzérség alárendeltségébe utalták, amit a páncélosfegyvernem képviselői meglehetős sértődöttséggel fogadtak
Ezzel egy időben felállítottak egy rohamtüzér kiképzőkeretet, amelynek feladata a magyar rohamtüzérség kiképzésnek elméleti és anyagi megtervezése, az első romatüzértisztek kiképzése, és 1943 októberére egy rohamtüzér kiképzőosztály, valamint további 7 rohamtüzér kiképzőkeret felállítása volt. Az elképzelés ugyanis az volt, hogy az 1944/1945-ös kiképzési évben mind a nyolc gyaloghadosztály állományába egy-egy 31 rohamlöveggel felszerelt rohamtüzérosztály kerüljön.
1943. februári bemutatása után a Zrínyi rohamtarackot a harckocsizók gyalogsági kísérőlövegként alkalmasnak tartották, de rövid csöve és lövedékének kis kezdősebessége miatt a páncélosok ellen alkalmatlannak ítélték. Javasolták, hogy – német mintára – a megépítendő magyar rohamlövegek kétharmadát a páncélosok ellen hatékony fegyverrel szereljék fel. Erre a célra a Turán harckocsik korszerűsítésére szánt, de még csak tervezés alatt álló 7,5 cm űrméretű 1943 M hosszú csövű harckocsiágyú látszott a legalkalmasabbnak. A fenti kívánalmaknak megfelelően a Honvédelmi Minisztérium még 1943-ban a Zrínyi romtarack alvázán, de 7,5 cm-es hosszú csövű harckocsilöveggel és 100 mm-es homlok páncéllal 1944-re 90 darab, 1945-re további 110 darab Zrínyi I-nek jelölt rohamágyút rendelt a Weiss Manfréd- és a Ganz-gyáraknál. A rohamágyúnak a Weiss Manfréd-gyárban épített mintapéldányát – amelybe az 1943 M harckocsiágyú egyik prototípusát szerelték – 1944 márciusában mutatták be. A löveggel kapcsolatos nehézségek miatt a rohamágyúk sorozatgyártásának megkezdését azonban 1944 őszére halasztották.
Mivel a harckocsiágyú még nem állt rendelkezésre, a gyártás folyamatossága érdekében az 1943-ban megrendelt 40 rohamtarack elkészülte után, amelyek megkülönböztetésként a Zrínyi II. jelölést kapták, megkezdődött az eredtileg 1945-re tervezett újabb 50 rohamtarack gyártása. A második Zrínyi II szériából kb. 25-26 darab készült el, amikor 1944. július 27-én egy bombatámadás elpusztította a Weiss Manfréd-gyár harckocsiüzemét. Egyes visszaemlékezések szerint a megmaradt alkatrészekből 1944 őszén meg hat Zrínyi rohamtarackot szereltek össze a Ganzban.
Az elkészült mintegy 66 Zrínyi rohamtarackból csak kettő, az 1. és a 10. rohamtüzérosztály felszerelésére futotta. Ezek a Kárpátok előterében, Erdélyben és Budapest védelmében eredeti feladatuknak megfelelőn sikeresen harcoltak a támadó élő erők és a fedezékekben megbúvó ellenség ellen. A többi hat rohamtüzérosztályt vagy német rohamlöveganyaggal látták el, vagy gyalogosan vettek részt a magyarországi harcokban.
A Zrínyi rohamtarack talán a legsikerültebb II. világháborús magyar harcjármű volt. Jól példázza, hogy a rendelkezésre álló lehetőségekből, hogy lehet a legjobbat kihozni, és azt jól kiképzett személyzettel sikerre vinni.
E sikeres harcjármű utolsó megmaradt példánya ma a kubinkai harckocsimúzeumban látható.