A császári-királyi hadsereg szervezete

Bár az 1715. évi VIII. törvényben elismerte létjogosultságát és adót irányzott elő fenntartására, a magyar politikai elit a császári hadsereget igazán soha nem tekintette az ország fegyveres erejének sokkal inkább a Habsburgok haderejének, melyet Magyarország számára közömbös dinasztikus célokért alkalmaznak. A nemesség a középkori eredetű inszurrekciót tekintette magáénak, melyet az 1740-es években, a dinasztia védelmében, két ízben, majd a francia veszély miatt 1797-ben, 1800-ban, 1805-ben és végül 1809-ben is fegyverbe hívták. A nemesi felkelők nem állták meg a helyüket nyílt csatában, de portyázásnál és rajtaütésekben még jó hasznukat vehette a hadvezetés.

A Habsburg Monarchia állandó fegyveres ereje, a császári-királyi hadsereg 1790-ben 313 000 fős hadilétszámával egyike volt Európa legjelentősebb szárazföldi hadseregének, mellyel csak az orosz és a porosz haderő versenyezhetett. Ebből az óriási katonatömegből és a hadsereg fenntartásának anyagi terheiből a Magyar Királyság és kapcsolt részei jelentős, egyre növekvő részt vállaltak. Míg a Rákóczi-szabadságharc után alig hat gyenge huszárezred és egy hajdúregiment állt császári szolgálatban, az 1798-as hadsereg-fejlesztés után Magyarország és Erdély területéréről 15 gyalogezredet és 11 huszárezredet állítottak ki. Az alig félmilliós lakosságú horvát-szlavón, bánsági és erdélyi Katonai Határőrvidék azonban 17 gyalogezredet, a titeli sajkás zászlóaljat és a székely huszárezredet küldhetett a harctérre. Mivel egy magyar gyalogezred elvi hadilétszáma a napóleoni háborúk csúcspontján 1813-ban mintegy 6500 fő, míg egy huszárezredé közel 1800 fő volt, így a császári-királyi hadsereg hazai komponense, melyet a törvényekben a pozsonyi országgyűlés magyar hadseregnek nevezett, közel 120 ezer főre rúgott és az egész császári hadsereg egyharmadát tették ki.

Kép: cs. kir. csapatzászló

 

A Katonai Határőrvidék nagyon fontos szerepet játszott a monarchia katonai gépezetében.  Ezt a határvidék őrzésére szervezett, katonai igazgatás alatt álló speciális igazgatású területet a Magyar Királyság egykori területén szervezték, de Magyarországtól elszakítva, közvetlenül Bécsből kormányozták. Az 1730-as évektől a közigazgatásuk is katonai keretek között történt. A 18. század közepétől kelet felé, a Bánátra és Erdélyre is kiterjesztették. Az általában szerb, horvát és székely illetve román etnikumú határőröket a Monarchia külföldi háborúiban is bevetették.

A császári-királyi hadsereg gerincét a sorgyalogság alkotta, mely az 1798. évi letisztult szervezetben 58 német és magyar gyalogezredből (regimentből) állt, azonban a „német” egyszerűen csak azt jelentette, hogy „nem magyar” vagyis lehetett cseh, osztrák, galíciai vagy itáliai kiegészítésű. Az ezredek elsősorban igazgatási funkciókat láttak el, a taktikai alapegység a zászlóalj volt. A gyalogezred elit részeit, a gránátosokat az ezred többi részéről leválasztva, 1769-től az önálló zászlóaljakba vonták össze. A nehéz és megbízhatatlan kézigránátok lassan eltűntek a harcmezőről, de a gránátosok megmaradtak, mint válogatott gyalogság, akik csákó helyett magas medvebőr süveget viseltek, és akiket magas termetű, erős veteránokból válogatták össze. Az gránátosokat főleg csatadöntő tartalékként, illetve rohamcsapatként alkalmazták sáncok és egyéb megerődített pontok ellen. A francia háborúk idején különösen nagy reputációt élveztek a magyar gyalogezredek gránátosai, akiknek kackiás bajsza és vad ábrázata gyakran rémítette meg az ellenséget. A párizsi Mars-mezőn 1814-ben Napóleon legyőzésének alkalmából tartott parádén a császári-királyi hadsereget egy magyar gránátos zászlóalj képviselte és tett kiváló benyomást. 

1781-től kezdve a birodalom cseh-osztrák örökös tartományaiban bevezették az összeírásos hadkiegészítési rendszert, mely az általános sorkötelezettség előképének is tekinthetjük, de II. József erőfeszítéseinek ellenére Magyarországon ezt csak 1849-ben, a szabadságharc leverése után rendelték el. 1802-ben eltörölték a halálig vagy megrokkanásig tartó szolgálatot és a gyalogságnál 10, a lovasságnál, tüzérségnél és műszaki csapatoknál 14 évben határozták meg a szolgálati időt, de a magyarországi kiegészítésű alakulatoknál maradt az életfogytig tartó szolgálat. Csak az 1830. évi országgyűlés járult hozzá a szolgálati idő 10 évben történő rögzítéséhez. Az országgyűlésen megszavazott újoncszámokat a polgári kormányszerv leosztotta a vármegyéknek, akik továbbosztották ezt a községeknek. Mivel az önkéntesek száma ekkora már jócskán megcsappant a községi bírók először a „bajkeverőktől” és az iszákosoktól igyekeztek megszabadulni, ezután jöttek a legszegényebb zsellérek, majd a nőtlen jobbágyfiúk következtek, de végül, ahogy a hadsereg emberigénye nőtt, már kénytelenek voltak sorsot húzatni a legényekkel. Aki a rövidebb pálcikát húzta mehetett évtizedekig távoli országokba „a császár kenyerét enni”. A nemesek, egyházi személyek és a városi polgárok mentesek voltak a katonai szolgálat alól.

A lovasság vértes, dragonyos, svalizsér (könnyűlovas) és ulánus és huszár csapatnemekre tagolódott. Hazánkban a huszárságnál végzett szolgálat elég népszerű volt, így a huszárezredek feltöltése nem jelentett akkora gondot, mint a gyalogságé. 1802 után 12 huszárezredben stabilizálódott a számuk, mely 1848-ig változatlan maradt. A lovasság taktikai alapegysége a nagyjából 200 főt számláló svadron volt.

A huszárság a napóleoni háborúk időszakára már túl volt fénykorán, de a magyar lovasság még komoly presztízst élvezett Európa szerte. A korszak jeles huszárait, Mecséry Dániel és Hertelendy Gábor tábornokokat, illetve a „legvitézebb huszárt”, Simonyi József ezredest a hadsereg legjobb tisztjeiként tartották számon.

Kép: Simonyi óbester, a legvitézebb huszár

 

A magyar kiegészítésű ezredeket általában a birodalom távolabbi vidékeire helyezték, míg a Magyar Királyság területén főleg idegen csapatok (csehek, osztrákok, olaszok, lengyelek) állomásoztak. Ennek az eljárásnak több oka is volt, de elsősorban a legénység szökését kívánták ezzel megakadályozni. 

A cs. kir. tüzérség a 18. század második felében hatalmas mennyiségi, minőségi és szervezeti fejlődésen ment keresztül. A korábban külön igazgatott vár- és tábori tüzérséget egy szervezetben egyesítették, de egységesítették a löveganyagot is és a korábban inkább mesterembereknek és nem katonának tartott tüzéreket immáron teljesen betagolták a hadsereg kereteibe. Az 1770-es évektől kezdve a tüzérek is ezredszervezetben működtek. A francia háborúk idején a tüzérség taktikai szerepe fokozatosan megváltozott. Korábban a könnyű ezredlövegek nagy számára helyezték a hangsúlyt, melyek a gyalogság harcát közvetlenül támogatták és kísérték. Károly főherceg 1808-as tüzérségi reformja nyomán a lövegeket francia mintára hatosával ütegekbe vonták össze, melyek nagyobb tűzösszpontosítást tettek lehetővé és egyúttal megszüntették az ezredlövegeket. A műszaki, utász, hídász és szállító alakulatok szintén nagy fejlődésen mentek keresztül a 18. század végére. A tüzérségi és műszaki alakulatok között nem találunk magyar kiegészítésűt, de a magyarság azért nem elhanyagolható számban képviseltette magát ezekben a testületekben. 1771-ben megalapították a katonai szállítószolgálatot, a szekerészetet, amit később trénnek neveztek, de a hadsereg még sokáig rá volt szorulva a civilek járműveire, lovaira és ökreire.

Kép: császári-királyi tüzérek és trénkatona

 

A császári-királyi hadsereg harcászata egészen az 1807-es új szabályzatig a háromsoros vonalban felálló zászlóaljak tömegtüzén alapult. A lovasság és tüzérség csak támogatta a gyalogság harcát. A hadsereg általában elővéddel, két harcvonallal és tartalékkal rendelkező csatarendben állt fel. A huszárok és a határőr-zászlóaljak alkották az elővédet, melyek gyakran álltak magyar tábornokok parancsnoksága alatt. Károly főherceg reformjai nyomán a hadsereg harcászata is modernizálódott. A védelemben használt vonal mellett a gyalogság immáron a rugalmasabb zászlóalj- vagy osztálytömegben manőverezett és támadott melynek szélessége mindig kétszer nagyobb kellett, hogy legyen mélységénél. Nagyobb hangsúlyt fektettek a fegyvernemek együttműködésére és 1809-től alkalmazták a magasabbegység-szervezetet, vagyis a hadsereg önálló, saját vezetési törzzsel rendelkező hadtestekben vonult fel. 1815 után a haderő immáron békében is rendelkezett állandó hadtestekkel, hadosztályokkal és dandárokkal.

A császári-királyi hadsereg legfelsőbb vezető testülete a Bécsben székelő Udvari Haditanács volt, mely legmagasabb katonai hatósági szerepét egészen 1848-ig megőrizte. A haditanács alárendeltségében működtek a területi főhadparancsnokságok (Generalcommandók). Ezek a hatóságok a haditanács szoros alárendeltségében álltak, mint a bécsi testület „kinyújtott kezei”. Egy hadparancsnokság – élén egy magas rangú tábornokkal – ugyanazokat a feladatokat látta el a területén, mint a haditanács a birodalomban. Intézte a személyi ügyeket, felügyelte a kiképzést, újoncozást, pótlovazást, felszerelést, gondoskodott a csapatok elhelyezéséről, továbbá az alsó fokú katonai bíráskodást végzett. A magyarországi főhadparancsnokság ekkor Budán, míg az erdélyi Nagyszebenben működött. A horvát és szlavón határőrvidéken és a Bánságban a zágrábi, péterváradi és a temesvári Generalcommando volt illetékes.

A török kor után a magyarországi erődök fejlesztésére fordított erőforrások csökkentek, azonban az 1760-as évektől több várat ismét korszerűsítettek. Aradot és Temesvárt, illetve Eszéket és Péterváradot jelentősen modernizálták. 1809 előtt Komáromot a birodalom legfontosabb és legnagyobb erődjévé kezdték fejleszteni, ahová a Habsburg Monarchia serege a franciák elől visszavonulhatott és hatalmas készleteire támaszkodva sokáig kitarthatott, vagyis a komáromi erődrendszer stratégiai alappontként szolgált.