A lovasság és kifejezetten a huszárság szerepe a szabadságharcban
A gyalogság és a tüzérség mellett 1848–49 csataterein a lovasság volt a harmadik meghatározó fegyvernem. Alapvetően a három fegyvernem összehangolt működése jellemezte a csatákat,, de olykor még előfordulhatott klasszikus lovassági ütközet, mint 1849. július 20-án Turánál.
Felszereltségük, védőfelszerelésük mértékétől függően a korszakban is megkülönböztetünk egymástól könnyű- és nehézlovas alakulatokat.
A könnyűlovasság egyik legfontosabb feladata a felderítés, az ellenséges hadmozdulatok követése volt. Amennyiben a felderítés során a lovas csapattest parancsnoka kisebb létszámú ellenséges csapattal találkozott, abban az esetben – a meglepetés erejét kihasználva – egy rajtaütés által megkísérelhette ezeket legyőzni. A könnyűlovasság repertoárjába tartozott még a portyázás és a cselvetés is. A nehézlovasságot a döntő pillanatban a gyalogság elleni rohamra és az üldözés folytatásával a győzelem kifejlesztésére használták.
A csatában a lovasok gyorsasága elsősorban az ellenséges csapatok megkerülésére és oldalba támadására nyújtott lehetőségeket. A gyalogság ellen főleg akkor lehettek eredményesek, ha annak sorait a csatában folyó tűzharc által sikerült megbontani, ellenkező esetben ugyanis gyalogsági négyszögbe tömörülve és a szuronyokat felszegezve könnyen kivédhették a lovasok rohamát.
Gyakran előfordult az is, hogy a lovasság a gyalogosokat megkerülve igyekezett veszélyeztetni az ellenséges tüzérséget, vagy éppen a vele egy oldalon küzdő tüzéreket fedezte oldalról. Emellett, ha sikerült megfutamítani az ellenséget, akkor a csata végén az ellenséges csapatok üldözésében, illetve foglyok ejtésében, az ellenséges ágyúk és ellátmány zsákmányolásában is komoly szerep hárult a lovasságra.
A huszárezredek mindegyike magyarországi kiegészítésű alakulat volt, s Magyarországról csak huszáralakulatokat állítottak ki. A huszárok szablyával felfegyverzett könnyűlovas katonák voltak. Ugyancsak könnyűlovasok voltak – azonban dzsidával felfegyverezve – a császári hadseregben, a lengyel légióban és az orosz hadseregben egyaránt fellelhető ulánusok, a pallossal felfegyverzett császári könnyűlovasok (svalizsérok), valamint az orosz hadsereg szablyával felfegyverzett kozák lovasai is.
A magyar seregből teljes mértékben hiányzott a nehézlovasság, amely azonban annál inkább fellelhető volt a másik oldalon. A császári seregen belül ide tartoztak a pallossal felfegyverzett vértesek és dragonyosok, illetve a cári hadsereg vértesei.
Huszárok a szabadságharcban
Noha az eszményi magyar huszár az 1848–49. évi szabadságharc egyik legismertebb jelképévé vált, a magyar hadtörténet szimbolikus könnyűlovasságának ekkor már sok évszázados története volt. A huszárság kezdetei egészen a középkorig nyúlnak vissza, s a huszárok megbecsült katonái voltak már Mátyás király és II. Rákóczi Ferenc seregeinek is.
A napóleoni háborúk a lovas hadviselés reneszánszát hozták el, s a könnyűlovas katonák a konkrét harci cselekményeken túl jelentős feladatokat láttak el a felderítés, valamint a rendfenntartás terén is. A birodalmi haderőben a magyar katonák aránya a könnyűlovasságban volt a legnagyobb, a császári-királyi hadseregben összesen 12 magyar huszárezred szolgált, azonban túlnyomó többségük nem magyar földön állomásozott. Ennek oka az a több évszázados birodalomszervezési alapelv volt, amelynek lényege szerint a katonák tömegeit nem saját szülőhelyükön állították szolgálatba abból a célból, hogy mindezzel elejét vegyék a szökéseknek, illetve megakadályozzák, hogy a hadsereg és a polgári lakosság között szorosabb kapcsolat alakuljon ki.
Minthogy a huszárezredek gyors és mozgékony alakulatok voltak, a szabadságharc kitörése után egy részük haza tudott szökni. Ebből a szempontból csupán az 5. és a 7. számú ezredek jelentettek kivételt, melyek nem tudtak útnak indulni Itáliából. A hazai tartalékszázadokból ugyanakkor ezen ezredeket újjászervezték, s folytatólagos sorszámozással 6 további honvéd huszárezredet is felállítottak, így összesen 18 huszárezred harcolt a magyar szabadságért. Fontos, hogy noha a születőfélben lévő magyar honvédség gyalogságát zászlóaljakba szervezték a huszárság szervezeti felépítésén nem változtattak, vagyis 2 század alkotott egy osztályt, és 4 osztály pedig egy ezredet.
Részben ehhez kapcsolódik, hogy a huszárok rendkívül nagy hangsúlyt helyeztek saját hagyományaik őrzésére, így például a huszártisztek többsége, noha a magyar szabadságharc szolgálatába álltak, megtartotta a Habsburg-dinasztia zászlajának színeiben pompázó arany-fekete díszövét. Az 1–12. sorszámú ezredek tisztjei ugyancsak megtartották a birodalmi seregben kapott kitüntetéseiket és rangjelzéseiket is, az újonnan szervezett 13–18. ezredek esetében azonban az egyenruhát, a kitüntetéseket és a rangjelzéseket a honvéd alakulatokéhoz igazították.
A huszárok dolmánya posztóból készült, színe azonban ezredenként eltérő volt. A dolmányt aranyszín sújtásokkal díszítették (kivéve a 12. huszárezrednél, ahol ezüstszínű volt), melyek egyúttal védelmi funkciót is elláttak, minthogy vastag zsinórzat képes volt elnyelni a kardcsapásokat. A mentét jellemzően bal vállukra terítve hordták, így az védte a kantárszárat tartó kart az ellenséges szablyák pengéjétől. Fejükön csákót viseltek, amely védett – a lovassági összecsapásban egyébként nagyon gyakori – fejre mért vágásoktól, de színével utalt az ezredre és a rangjelzést is e fejfedőn találhatjuk.
Jellemző fegyverük a szablya volt. A karabélyt vállszíjon, a hátukon átvetve hordták, lőtávolsága (kb. 50 m) jóval kisebb volt a gyalogos honvédek puskáihoz képest és újratöltése a lovon ülve nehézkes volt. Közelharcban a szablyán túl elvétve a pisztolyt is használhatták, de ennek találati pontossága is igen csekély volt.
Fontos tudni, hogy az összecsapások jellege és a harctéri adottságok miatt szinte nem volt olyan csata, amelyben egy teljes ezred bevetésre került volna, s a huszárok jellemzően századokra vagy osztályokra bontva vettek részt a harcokban. A honvédsereg szervezetében a legmagasabb lovassági kötelék a hadosztály volt.
A fegyverletétel után a régi huszárezredeket teljesen újjászervezték, s visszatagolták az egységes birodalmi haderőbe; a honvéd huszárezredeket pedig feloszlatták.