Az ejtőernyős csapatnem létrejöttének dátuma 1938. szeptember 11. Ezen a napon jött létre az ejtőernyős kiképző keret vitéz Bertalan Árpád százados vezetésével. A keret 1939. október 1-ével ejtőernyős századdá bővült, állomáshelye Pápa városa lett.

Az alakulat szorosan összefonódott első parancsnokával, vitéz Bertalan Árpád századossal. Az első világháború alatt bosnyák rohamcsapatával végrehajtott haditette alapján adományozták vitéz Bertalan Árpád századosnak 1917-ben a Tiszti Arany Vitézségi Érmet, 1927-ben pedig a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét.

Fotó: vitéz Bertalan Árpád őrnagy portréja

 

Az 1941. évi békehadrendben az ejtőernyős-zászlóalj törzsből, három ejtőernyős-századból, egy repülő szállítószázadból és üzemi alosztályból állt. Az ejtőernyős század törzsből, három golyószórós, egy-egy géppuskás, nehézpuskás, gránátvető, műszaki és híradószakaszból épült fel.

A kezdeti időszak szabotázsra, rombolásra kiképzett rajai helyett – melyeket nagy magasságú dobással juttattak volna a célterületre – 1941-től kezdve a harceljárás a fontosabb célpontok meglepetésszerű lerohanásán és a földi csapatok beérkezéséig történő megtartásán alapult. Kis magasságú (300-180 m), század, vagy zászlóalj kötelékben végrehajtott ugrásra és taktikailag fontos célok lerohanására képezték ki az ejtőernyősöket.

1941 – 1942-re az ejtőernyős zászlóaljban szolgáló honvédek rendelkeztek a kellő számú ejtőernyős ugrással. Ezt úgy sikerült elérni, hogy sohasem volt elegendő repülőgép a kiképzésre, és a típusok elavult olasz haditechnikát képviseltek (Savoia-Marchetti SM.75, Caproni Ca.101/3m). A modernebb, megbízhatóbb szállítórepülők csoportjába tartoztak a legutoljára beszerzett Fiat G.12T repülőgépek, ám ezek eredeti feladatkörükben – ejtőernyős kiképzés és szállítás – csak rövid ideig szolgáltak a zászlóaljnál.

A magyar ejtőernyősök Hehs-ejtőernyőkkel ugrottak. Ezek nem a német RZ-ernyőcsalád licensz alapján gyártott másolatai voltak, hanem Hehs Ákos tervezett, és hazai gyárak előállított ernyők. Az összehasonlító ugrások során bebizonyosodott, hogy a magyar ernyőkkel az ugrók simábban érnek földet, mint a külföldiekkel (Irvin-, Salvator-ejtőernyők).

A szövetséges (brit, amerikai, szovjet) ejtőernyősökhöz hasonlóan a honvéd ejtőernyős is teljes fegyverzettel érkezett a földre. A ledobó konténerekben kaptak helyet a gyalogsági nehézfegyverek és a híradótechnika.

Az ejtőernyős zászlóalj kezdetben német 1935/I M 9 mm-es Bergmann, majd a zászlóalj speciális igényeinek megfelelően kialakított magyar 1939/A M 9 mm-es Király-géppisztolyokat kapott, habár soha sem sikerült ezekkel teljesen ellátni.

A honvéd ejtőernyős rendelkezett speciális ruházattal: a Honvédségnél rendszeresített zubbonya fölött viselte a 39 M egybeszabott kezeslábast, mely lábánál és az alkarnál található cipzárak segítségével szűkíthető volt. Az 1939 M ugró cipő vastag gumitalpa a simább földet érést és a gépben történő közlekedést segítette elő. Bár gyártottak le mintadarabokat, ám saját fejlesztésű ugrósisak rendszeresítésére végül mégsem nem került sor.  

Az ejtőernyős honvédek az egybeszabott kezeslábas alatt a m. kir. Honvédség gyalogságánál is rendszeresített ruházatot viseltek. 1944-ben, mikor az ejtőernyős zászlóaljat két zászlóaljas ezreddé bővítve a Szent László hadosztályba tagolták, már nem került sor ejtőernyős ugrásra, ezért a kezeslábasok nem kerültek kiosztásra. A hadosztályhoz tartozó ejtőernyősök többsége ekkor kapott nagyobb számban fűzőscsizmát és ujjatlan bőrmellényt.

A zászlóalj elit voltának látható jele volt az ejtőernyősök által büszkén viselt mesterugró jelvény, illetve az ún. csapatjelvény, utóbbiból a legénység részére fém változat, míg a tisztek számára hímzett változat létezett. A Szent László hadosztály katonái – az ejtőernyősök, a repülőlövészek és a gránátosok is – szintén hordtak jelvényt, mely a seregtest kiemelt jellegét emelte ki.

A volt Jugoszláv Királyság ellen induló magyar hadműveletekben 1941. április 12-én szerepet kapott a legjobban kiképzett 1. ejtőernyős század is.  Sajnos a bevetésre induló kötelék vezérgépe röviddel a felszállás után – műszaki hiba miatt – lezuhant. A roncsok között vesztette a repülőgép négyfős személyzete, az ejtőernyős zászlóalj parancsnoka, vitéz Bertalan Árpád őrnagy (poszthumusz alezredes) és 15 ejtőernyős. A másik három gép – Kiss Zoltán főhadnagy parancsnokságával – a tragédia ellenére felszállt. Az ejtőernyősök navigációs hiba miatt azonban kb. 20 km-rel a célterület előtt ugrottak ki és értek földet.

Az elkövetkező háborús években – egy ejtőernyős ugrással egybekötött utánpótlás ledobást leszámítva – nem vetették be az ejtőernyős honvédeket.

Az ejtőernyős ezred két zászlóalját gyalogsági szerepkörben, egymástól szétválasztva alkalmazták az ország területén zajló harcokban; a tiszafüredi-hídfőnél, Budapest előterében (Dunaharasztinál, Soroksárnál, Isaszegnél), a Csepel-szigeten, a Dunántúlon (Kéthelynél), a Garam és az Ipoly-folyók mentén.

A Szent László hadosztály kötelékében, folyamatosan hátrálva lépte át a megfogyatkozott ejtőernyős ezred az országhatárt, s végül Ausztria területén tette le a fegyvert.

Fotó: Ejtőernyősök, gyakorlóugrásra készülve